...a lelkem.
Hiába írtam ki tegnap magamból a gondolataim, még mindig zakatol az agyam és szorít a félelem.
Jobbnak jobb, de nem tökéletes.
Bár mikor is mondhatjuk, hogy tökéletes lelki állapotba vagyunk?
Soha?
Vagy vannak apró jóságok a mindennapokban amiktől nüansznyi pillanatokra elérjük, hogy "perfecto" érezzük magunkat?
Vagy ha nagy probléma nincs az már "szinte tökéletes"?
Az is lehet, hogy ez is olyan születési, genetikai adottság, mint mondjuk a szem és hajszín, vagy a humorérzék.
Vannak akiknek az is elég, ha süt a nap és jól indult a reggelük, akkor már átlendülnek a problémákon és nem görcsölnek rá.
És vannak azok akik már reggel az első gondolatukat a bajokra pazarolják...
És vagyunk mi.
Mi, akik reggelente új nap-új lap elven úgy állunk hozzá hogy ez egy jó nap lesz és "de jó hogy énekelnek a madarak". De aztán beindul a körforgás és óráról-órára kapjuk a negatív impulzusokat a buszon, a kollégáktól, az internetről, az újságból, a tévéből, a családtól, a barátoktól. Próbálkozunk nem magunkra venni és felülemelkedni, de egyszerűen annyira húznak lefelé, hogy hiába harcol az ember. Nem megy.
És akkor jönnek a gondolatáramlások, a mi-lett-volna-ha és a mi-lesz-ha elmélkedések. Amik semmi jóra nem vezetnek. Mert magadba fordulsz és kezdesz megint szép lassan összetörni azok mentén a forradások mentén amiket az éjszaka folyamán gyógyítóan összeragasztottál. Estére annyira elfáradunk és elcsüggedünk hogy már csak a gyógyító alvást várjuk ami remélhetőleg reggelig megint összeforraszt, hogy az új nappal kezdhessük megint pozitívan és ártatlanul.
